Mese
Réges-régen, a Római Birodalom peremén állt egy nyüzsgő, élettel teli város, amit úgy hívtak: Sopianae. A piacokon árusok kínálták portékáikat, a műhelyekben szorgos kezek dolgoztak, a levegőben a frissen sült kenyér, fűszerek és gyümölcsök illata szállt. A mesteremberek a műhelyekben szorgosan dolgoztak, míg a földeken gazdák művelték a szőlőt és a gabonát, hogy a város asztalára mindig jusson étel és ital. A város lakói a meleg vizes fürdőkben pihenhettek a hosszú nap után, és a város peremén sírkamrák rejtőztek, ahol az emberek békésen megpihenhettek életük végén. A nap fénye érlelte a szőlőket, a földek zöldelltek, és a városban béke honolt.
Tenebrus, a sötétség szelleme azonban megirigyelte, hogy a nap fénye mindent beragyog, és gonosz tervet eszelt ki. Egy este amikor a nap épp nyugovóra akart térni a hegyek mögött, ellopta az égről és egy nehéz bronzládába zárta. Hogy senki se találhassa meg a láda varázslatos gyűrű-kulcsát, három darabra törte és Sopianae legősibb helyein rejtette el.
A nap fénye nélkül a városra mély sötétség borult. A szőlőtőkék elfonnyadtak, a föld kiszáradt, és a fény helyett szürke homály lepte el a várost. Az emberek mécseseket gyújtottak, hogy elűzzék a sötétséget, de a nap melege és fénye nélkül a város lassan elhalványodott. Solina, a Fény Istennője azonban kileste, és megfogadta hogy segít Sopianae népének. Solina abban reménykedett, hogy egyszer rátalál valakire, aki képes lesz szembeszállni Tenebrusszal. Olyasvalakit keresett, aki még hisz a csodákban, és megérti a világ rejtett üzeneteit – olyat, aki a szellemek hangját is meghallja. Egy nap, tekintete egy lányra esett, aki fáradhatatlanul dolgozott édesapja műhelyében. Ez a lány Aelia volt, a fazekasmester leánya. Nap mint nap formázta az agyagmécseseket, hogy a városlakók ne maradjanak fény nélkül. Bár kicsiny reményt gyújtottak csak a mécsesek a sötétbe borult házakban, szívében egy nagy vágy égett: visszahozni a nap sugarait, hogy Sopianae újra ragyogjon. Egyik éjszaka, mikor a csillagok is alig pislákoltak az égen, Aelia annyira elfáradt, hogy elaludt a műhely egyik sarkában. Álmában különös fény vette körül. Solina volt az, aki fénysugárként ereszkedett le az égből és így szólt a lányhoz:
– Aelia, a te kezed gyújt fényt a sötétségben. Csak te vagy képes arra, hogy visszaszerezd a nap sugarait. Tenebrus három részre törte a nap ládájának kulcsát, és elrejtette őket – de én tudom, merre keresd. Ha elég bátor vagy, átléphetsz egy titkos kapun, amely a jövőbe vezet. Bátornak kell lenned, mert olyan dolgokat fogsz látni és tapasztalni ott, amit azelőtt soha. De ne félj, a szellemek akiket küldök hozzád, segíteni fognak neked. Ha megtalálod a kulcs három darabját és visszahozod, a nap fénye újra felragyog.
Aelia szíve tele volt kíváncsisággal és félelemmel. Tudta, hogy a küldetés nem lesz könnyű, de nem hagyhatta, hogy városát a sötétség végleg elpusztítsa. Amikor kinyitotta a szemét, egy ragyogó fénykapu jelent meg előtte. Összeszedte minden bátorságát, és átlépett rajta.
Próbatételek a jövőben
Amikor Aelia kilépett az időkapuból, hirtelen vakító fény öntötte el a szemét. Körülötte hatalmas épületek nyúltak az ég felé, olyan magasak, hogy a csúcsuk szinte eltűnt a felhők között. Az utcán emberek siettek furcsa öltözetekben. Aelia megdöbbenve nézet körbe. Különös zajok zúgtak a levegőben és furcsa, kerekeken guruló szekerek száguldoztak összevissza. A lába alatt a föld is más volt – kemény és sima, mintha valaki fényesre csiszolta volna a köveket.
– Ez lenne a jövő? – suttogta magában, és egy pillanatra elfogta a félelem.
Amikor magába roskadva a földre rogyott, valami ismerős érzés áradt végig rajta – érezte hogy a föld mélyén ott van Sopianae. Az ő városa. – Ne félj, Aelia – emlékeztette magát. – Solina azt mondta, bátornak kell lennem. És ha a kulcs darabjait itt rejtette el Tenebrus, akkor meg fogom találni! Minden bátorságát összeszedte, felugrott a földről és elindult, hogy megkeresse a szellemeket akiket Solina küldött neki útmutatónak.
Első próba: Az Elveszett Bor Titka – Korsós sírkamra
Felmászott egy dombtetőre hogy onnan nézzen szét a furcsa világra. A levegőben édes szőlő illata szállt. Bár a világ idegen volt számára, valahogy mégis úgy érezte, ide tartozik. Csak éppen… egy másik időben. Hirtelen suttogó hangot hallott:
– Aki meg akarja szerezni a kulcs első darabját, annak ismernie kell a szőlő titkát.
A hang irányába fordulva, egy asszonyt látott meg, aki egy kosár szőlőt tartott a kezében. Ruhája Sopianae világát idézte meg mintha az ő világából érkezett volna. Arca nyugodt volt és titokzatos, szeme úgy ragyogott mint Solinának azon a varázslatos éjszakán.
– Régen, itt a domboldalon, a rómaiak szőlőt termesztettek, hogy bort készítsenek belőle – kezdte mesélni az asszony. – Ahhoz hogy megszerezd a kulcs első darabját, próbára kell tennem a tudásod.
– Készen állok! – felelte Aelia és ruhájába törölte izzadt tenyerét.
Az asszony három szőlőszemet emelt fel és így szólt:
– A három szőlőszem, három kérdés rejt. Ha mind a háromra helyesen felelsz, utat találsz a kulcs első darabjához. Figyelj jól!
Az asszony ledobta az első szőlőszemet a földre. Az szétrepedt és ahogy kifolyt a nedve a földön, egy kérdés íródott ki belőle: Melyik isten ajándéka volt a bor? Aelia lehunyta a szemét. Egy régi emlék derengett fel benne: apja műhelye és a falon egy repedezett kőfaragás. Egy férfialak táncolt rajta, karjában szőlőfürtökkel, fején szőlőlevél koszorú. Egyszer, mikor ebédet vitt a műhelybe, megkérdezte kit ábrázol a kép. Az apja felnevetett és azt mondta:
– Ő Bacchus! Nélküle nem lenne bor, se kacagás, se halotti lakoma.
Aelia kinyitotta a szemét, és örömében felkiáltott:
– Bacchus. A bor istene.
A szellem elmosolyodott és egy újabb szőlőszem hullott le a kezéből. Aranyfény futott végig a földön, és a második kérdés íródott ki belőle. Milyen edénybe tárolták bort? Aelia elmosolyodott.
– A fazekasműhelyünk sarka tele van agyagkorsókkal. Hallom a fülemben apám mormolását, miközben gurítgatta azokat a nehéz borszagú amphorákat.
– Ügyes lány vagy – szólt az szellem miközben a harmadik szőlőszem is legördült a kezéből a földre. Aelia izgatottan követte szemével a guruló bogyót ahogy kacskaringózva beleírta a porba az utolsó kérdést. Merre nyílik a túlvilág kapuja?
Aelia nem válaszolt azonnal. Mély szomorúság öntötte el. A nagyapjára gondolt, aki akkor halt meg, amikor ő még kislány volt. Emlékezett anyja tanítására.
– A kapu a föld mélyében rejlik, a sírkamrákon túl – suttogta – ahol a Styx folyó hömpölyög. Nagyapám lelkét azon vitték át a túlvilágra.
Amint ezt kimondta, hatalmas robajjal megnyílt a föld. Hirtelen egy régi sírkamrában találta magát. A föld alatt hűvös levegő lengte körül, és mécsese fényében fakó festmények jelentek meg a falakon. Aelia remegő kezében a láng táncolni kezdett és az árnyékok körülötte életre keltek. Egy árnyalak jelent meg a kopott falon. Gyönyörű tánca elvarázsolta a kis fazekaslányt. Szemével követte a táncost, forgott körbe körbe ő is egyre gyorsabban amíg el nem szédült. Behunyta a szemét, forgott körülötte a világ. Hirtelen egy halk koppanás hallatszott a földről. Aelia kinyitotta a szemét, gyorsan a hang irányába világított és megpillantott valamit a lába előtt. A kulcs első darabja volt! Izgatottan lehajolt, felvette a bronzdarabot, és boldogan szorította a markába.
– Ügyes voltál, Aelia. – szólt a szellem. Ahogyan a szőlőből bor lesz, úgy születnek a csodák is – bátorságból. De az utad még csak most kezdődött el. Keresd a következő darabot ott, ahol oltárok nőnek a fák között.
Aelia megköszönte a segítséget, szíve gyorsan dobogott, ahogy várta hogy az izzó időkapu újból megjelenjen. A Nap fénye még mindig a sötét bronzládában volt, de a kulcs első darabja már ott lapult a tarisznyájában.
Második próba: A Hadvezér Oltára – Sírkőkert
Aelia mikor átlépett az időkapun, egy különös kertben találta magát. Kőlapok, régi sírkövek és kőből faragott állatok vették körül. A magasra nyúló fák között madarak csicseregtek. Aztán hirtelen csend lett és valami furcsa suttogást hallott a háta mögött – a múlt suttogása volt. Hirtelen hátrafordult és egy férfi alak rajzolódott ki a fák árnyékából. Páncélt viselt, és a mellvértjén megcsillant a fény. Hatalmas volt, mint egy római hadvezér, mégis arca szelíd nyugalmat árasztott.
– Salve, Aelia! – köszöntötte. – Egykor én védtem Sopianae városát, és egy oltárt emeltem az isteneknek, hogy áldás kísérje a népünket. Ha meg akarod találni a kulcs második darabját, próbára kell tenned magad. Nem erő, hanem képzelet kell hozzá.
Aelia nem félt, mélységes nyugalom töltötte el. Tudta hogy Solina küldte hozzá a harcos szellemét.
– Készen állok!
A kert árnyai megmozdultak, és a harcos így szólt:
– Rá kell találnod az oltáromra és ki kell olvasnod belőle a nevemet. Ha megteszed, elmondom hol találod a kulcsgyűrű második darabját. Ehhez azonban látnod kell az ösvényt de csak annak mutatja meg magát, aki képes látni a szívével.
Aelia elgondolkodott. Hogyan tudna látni a szívével? Behunyta a szemét és maga elé képzelt egy macskaköves utat. Pont olyat, amin nap mint nap jártak a város főterére. Ahogy egyre mélyebre jutott képzeletében szinte valósággá vált körülötte minden. Látta a kis fazekasműhelyt, ahol édesapja várt rá. Könnyek szöktek a szemébe, és amikor lehulltak a földre, egy keskeny ösvény jelent meg előtte, és a könnyei megnyitották a kert titkát. Az út végén ott állt az oltár. Aelia térdre ereszkedett, ujjával végigsimította az írást, újra és újra, míg fel nem fedezte az elrejtett szót : – Aurelius A hadvezér szeme könnybe lábadt neve hallatán:
– Megtetted amire kértelek, ezért segítek neked. A kert szélén találsz egy mérföldkövet! Onnan pontosan 6 passusnyira kelet felé megtalálod a kulcsot. Aelia körbenézett és az ösvény szélén meglátott egy magas, kerekded kőoszlopot. Odafutott és izgatottan lépdelt előre. A hatodik lépésnél a saruja beleakadt egy kődarabba. Lenézett maga elé és megpillantotta a kulcs második darabját! Aelia boldogan zárta a markába.
– Bátorság, kitartás és tudás. Ezekre mindig szükség lesz. Most már csak egy próbád van hátra, hogy kiszabadítsd a Nap fényét! – szólt a hadvezér szelleme miközben szép lassan beleolvadt a lombok árnyékába, maga mögött hagyva az ízzó fénykaput.
Harmadik próba: A Színpompás Sírkamra – Mauzóleum
Aelia-t az időkapu egy csendes és különleges helyre vezette – egy mauzóleumhoz. Egy halvány alak bontakozott ki a félhomályból – egy fehér ruhás asszony, akinek homlokán kis aranykorona ragyogott. A hangja lágyan, szinte énekelve szólította meg:
– Üdvözöllek, Aelia. Egykor én őriztem azok nyugalmát, akik már eltávoztak. A szürkeség most beárnyékolja ezt a helyet. Ha vissza akarod hozni a színeket, meg kell fejtened a sírkamra titkát.
Aelia meghajolt az asszony előtt. – Kérlek, mutasd meg, mit kell tennem!
Az asszony egy lépcső felé mutatott, majd ahogy megjelent, úgy tűnt el a semmibe. Aelia nagyon megréműlt de emlékezett Solina szavaira, nem szabad félnie! Óvatosan elindult lefelé a kőlépcsőkön, maga előtt tartva kis mécsesét, amely meleg fényt szórt szét a sötétbe. Egyszer csak muzsika ütötte meg a fülét – furcsa, álomszerű dallam, mintha valaki egy láthatatlan lantot pengetne. Amikor leért a lépcső aljára, egy különös terem tárult a szeme elé. Minden fakónak tűnt – mintha a színek egyszerűen eltűntek volna innen. Ez a látvány emlékeztette arra a napra, amikor Tenebrus ellopta a napot, és Sopianae félhomályban borult. Ebben a pillanatban ismét megjelent a titokzatos asszony, akivel korábban találkozott. Szemei úgy ragyogtak, mint a csillagok.
– Aelia, – szólt halkan – itt a kosaramban találsz zöldföldet, bíborcsigát, cinnóbert és meszet. Ezekből születnek meg a színek. Ha sikerül felébresztened fakó álmából a termet, meg fogod találni a jelet, ami elárulja, hol rejtőzik a kulcsgyűrű utolsó darabja.
Aelia átvette a kosarat, leült, és nekilátott a varázslatos festékek elkészítésének. Törte, morzsolta, főzte és áztatta a színes porokat, mígnem csodálatos árnyalatok születtek – tűzvörös, lombzöld, égkék és napsárga. A kosár aljából egy kis ecset ugrott elő, amely hirtelen táncolni kezdett Aelia körül! A zene ritmusára ide-oda szökkent, és ahol hozzáért a falakhoz, ott csoda történt. A fakó terem szinte lélegzetet vett, ahogy rétegről rétegre újraéledt a színek varázsától. Aelia boldogan nevetett, táncolt és énekelt, együtt az ecsettel – úgy festettek, mintha ők lennének a szivárvány szellemei. Hirtelen egy ragyogó jel – egy izzó krisztogram – jelent meg a sírkamra falán.
– Ez az a jel, amiről az asszony beszélt! – kiálltott fel Aelia.
A fénye egyenesen egy kődarabra mutatott. Aelia odalépett, megmozdította a követ, és alatta ott csillogott az apró kulcsdarabka. Gyengéden a markába zárta a kincset. Megvan az utolsó darab is! Tudta, hogy már közel jár ahhoz, hogy visszahozza a Nap fényét, és megmentse Sopianae városát.Az izgalomtól izzadt tenyerében a három kulcsdarabbal visszasietett a felszínre ahol az időkapu már várta.Tudta, hogy küldetése hamarosan beteljesedik.
A nap kiszabadítása:
Utoljára lépett át az időkapun, de most vissza a múltba, az ő jelenébe. Sopianae főterén, a Forumon találta magát. A nap fénye még mindig nem tért vissza, és a piacot mécsesek halvány pislákolása világította csak meg. A tér közepén egy régi, nehéz bronzládát látott meg – a Nap Ládáját. Aelia óvatosan összerakta a kulcsdarabokat, amelyek gyűrűvé formálódtak. A gyűrűkulcs tökéletesen illeszkedett a zárba. Amikor elfordította, a láda lassan kinyílt, és vakító aranyfény áradt ki belőle. Varázslatos ami ezután történt. A nap sugarai újra beragyogták Sopianae városát. A szőlőtőkék kizöldültek, az emberek pedig örömtáncot jártak a téren. A kis fazekaslány visszahozta a fényt – és vele együtt a reményt is. Azóta a városban minden évben mécseseket gyújtanak Aelia emlékére, és aki elég bátor, hogy végigjárja az időkapu próbáit, maga is részese lehet a legendának.
Idén a Római Fesztiválon, a gyerekek is próbára tehetik magukat, hogy továbbvigyék Aelia varázslatos kalandjának emlékét.